Részlet

A nyájas olvasó, aki kézbe veszi ezt a szerény kiállítású kis kötetet, mit sem tudhat rólam. Bizonyos körökben hírhedtté vált, legendaszámba menő szerénységem tiltja, hogy feltételezzem: csekély publicisztikai munkásságomra felfigyelt volna a nagyérdemű. Ha esetleg mégis akad olyan csodabogár, aki olvasta egynémely írásom, s az élmény meghatározó erővel bírt a kedélyállapota szempontjából, ajkán mosoly fakadt soraim olvastán, s tán még barátainak-ismerőseinek is felhívta figyelmét egy-egy sikerültebb passzusomra, mondván: „Te figyelj, ez marhajó!", vagy „Azért ez nem semmi!", esetleg „Ezt olvasd Károly, ne azt a másikat!" - akkor most megtisztelve érzem magam, s egyenes derékkal, büszkén, elégedett arccal hörpintem reggeli kávémat, miközben ezen kis előszó megalkotásán fáradozom. No, de erre kicsi az esély. Valószínűbb, hogy az olvasó, miközben kézben tartja könyvem, efféléket dünnyög magában: „Hmm. Ki a fene lehet ez a fickó? A rosseb hallott róla. De a cím az jópofa. No, nézzük csak...".

Szóval úgy érzem, némi magyarázattal tartozom szerény személyemmel kapcsolatban. 1969-ben születtem, mint egyszerű csecsemő. Iskoláimat pocsék eredménnyel végeztem el, túl sok minden érdekelt ahhoz, hogy holmi alantas „tanulásra" pazaroljam értékes energiáimat. Ma sem értem, hogyan tudtam leérettségizni. A nyolcadik osztály elvégzése után jelentkeztem a Képzőművészeti Szakközépbe, melynek patinás falai közé kettes matematika osztályzatom miatt nem nyertem felvételt, noha az igazgató - Fekete György, aki később az Antall-kormány alatt államtitkárként csillogtatta páratlan tehetségét -, is elismerte, hogy kiválóan rajzolok, de, hogy idézzem saját szavait: „A rajzot, azt kérem beleverjük a tanulókba, de a matekkal itt nekem ne bukdácsoljon senki!". Azóta se volt sokat ceruza a kezemben. Csírájában eltaposott képzőművészeti hajlamaimról híven árulkodnak ezen kis kötet illusztrációi. Elég korán feltűnt, hogy nem vagyok teljesen „normális". Amikor a nyolcadik általánosban egy bulin épp a Hungária együttes „Kaszinó Twist" című divatos slágere szólt a magnóból, s a többség az első sör okozta mámorban a társas érintkezés alapjait próbálta elsajátítani, én ünnepélyes arccal felemelkedtem a székből, s a táncolók felé fordulva emelt hangon a következőket mondtam: „Ürítem poharam a derék jó Ernyei ispánra, aki 1073-ben megakadályozta, hogy az álnok Vid ispán igazságtalanul ossza el a zsákmányt Nándorfehérvár ostrománál!". Ezt senki sem értette, de ha jobban belegondolok, már ebben az apró kis mozzanatban is benne foglaltatott a mai munkásságom lényege: az abszurd párosítása a konzervatív világnézettel. Családi neveltetésem példásnak volt mondható: még tízéves sem voltam, de már utáltam a rendszert.
Annyira nem kedveltem a kommunistákat, meg mindent, ami ezekkel kapcsolatos, hogy lelkesen kapkodtam bármi után, ami csúnya jelzővel illette gyűlöletem célpontjait. Ha valaki a folyosón szidalmazta a szovjet államfőt, mögé álltam és bátorító megjegyzésekkel bíztattam tevékenységének folytatására. Ha fülembe jutott, hogy padtársamnak nem tetszett az előző esti szovjet film - mosolyogva és elismerően pillantottam rá, egész napra mellészegődtem, az ebédlőtől egészen hazáig, közben le nem vettem róla a tekintetemet, egyfolytában mosolyogtam, s szememben az üldözött másként gondolkodók baráti sorsközösségének melege izzott. Ez az ellenzékiség sodort a nyolcvanas évek közepén a hazai punk-mozgalomba, ahol is lehúztam tíz évet, zenéltem pár együttesben, bár az olvasó azt hiszem sikoltva menekülne ezek hallatán. Ennek a szemléletmódnak köszönhető az irodalom területére való sodródásom is. 1990-ben elindítottam egy amatőr lapot Genyó Szívó Disztroly néven, melynek így utólag visszagondolva egyetlen célja volt mindössze: jól lehúzni a keresztvizet mindenről, ami „illik", ami „muszáj", ami „kötelező". A lap komoly sikereket ért el, s pillanatokon belül legenda lett - dicsérte a Mozgó Világ, a Magyar Narancs, írt róla a Köztársaság, hívtak a rádióba, a tévébe, mindenféle autonóm meg anarchista megmozdulásokra - egészen 1994-ig, a Horn kormány hatalomra kerüléséig. Én kis naiv ugyanis azt hittem, hogy a lázadás felkent apostolai - hozzám hasonlóan - komolyan gondolják az úgynevezett polgárpukkasztást, meg azt, hogy „Minden rendszer rossz", meg, hogy „Minden politikus hazudik", és ifjonti hévvel elkezdtem támadni az új kormányt, a liberálisokat, meg az akkortájt kibontakozó, és őrjítő méreteket öltő tolerancia és másság-kampányt. És ez az, amit nem kellett volna! Éreztem amint megfagy körülöttem a levegő. Ismerőseim hirtelen nem köszöntek vissza, a boltok a pult alá süllyesztették kiadványaimat, s pillanatokon belül megkaptam, a fasiszta, náci, szélsőséges, antiszemita stb. jelzőket. De nem baj, nem haragszom érte, sőt, még én tartozom köszönettel, ugyanis ennek hatására kezdett végre kinyílni a szemem, s lassanként rájöttem, hogy kik ezek az emberek, mit miért mondanak, s egyáltalán: mi a fene folyik ebben az országban. A Genyó Szívó Disztroly mellesleg így válhatott sajtótörténeti kuriózummá, ugyanis tudomásom szerint az egyetlen lap volt, mely anarchista kiadványként indult, s „jobbosan-kispolgári" magazinként szűnt meg. Ráadásul úgy, hogy a stílus közben fikarcnyit sem változott. Felmerülhet ezek után a jogos kérdés: Kiknek is ajánlom e szellemes kis kötet forgatását? Mindenkinek. Vad-szittya ős-bigott mélymagyaroknak azért, hogy lássák: ugyanazt egy másik nyelven is el lehet mondani. Avantgárd rajongó, haladó szellemű korlátolt kis idiótáknak pedig azért, hogy rádöbbenjenek: ezekkel a formákkal egészen mást is ki lehet fejezni. S most, miután ilyen kimerítő részletességgel önök elé tártam sajátos világnézetemet, jártasságomat a zene, a képzőművészet s az irodalom terén, valamint bemutattam különös, vonzó és érdekes egyéniségemet - mivel nem szeretnék túlzásokba esni, s úgy járni, mint Vanek úr, ki a kérdésre, hogy még hegedülni is tud-e, így válaszolt: „Igen... én mindenfélét tudok... Hegedülni, festeni, állatneveket..." -, nem maradt más hátra, mint, hogy befejezzem ezt az amúgy is kissé hosszúra sikeredett bemutatkozást, s jó szórakozást kívánjak minden kedves olvasómnak.

Pozsonyi Ádám
(Előszóféle, Hogyan pukkasszunk liberálisokat?)